Unforgettable; Chapter; 10th

Gwendolyn O'Donell

Fogalmam sem volt, hogy hova megyünk, így rákérdeztem, de nem kaptam választ. Persze, eddig nem szólt hozzám, most miért tenné?! Talán azért, mert az autópályára tértünk le, és jó lenne tudni, hogy mit akar velem csinálni, ráadásul nem tudom, hogy hol. Megölni, oda dobni egy mély telepre vagy a kutyáknak, esetleg megerőszakolni -amit kétlek, mert Styles szerintem nem ilyen-, vagy bármi mást. És az fáj az egészben, hogy továbbra sem tudom, hogy mik ezek a hangulat változások a Punkomnál. Egyszer utál, és le se szar, máskor stíröl, flörtöl, rám mosolyog, ad szendvicset, hazavisz, majd nem megfogja a fenekem amikor a motoron mögötte ülök, magától haza akar vinni, mint ma a parkolóba, és elrabol. Hát, nem mindenki tudja az érzelmeit kifejezni, de ez akkor is zavaros. Csak tudnám, ő mire gondol.

*

Nem tudok én már semmit. Egyszer megcsókol, utána nekem jön, és a padlón kell aludnom, áh. Szóval mindent előröl. Styles továbbra sem mondta meg, hogy hova megyünk, amiért valahogy nem csodálkozok, de nem is szólt hozzám. Körülbelül három óra motorozás után az autópályán - hatalmas dugóba keveredtünk-, a reptérre érkeztünk meg, és nem bírtam tovább, teljes mértékben kiakadtam, főleg, amikor megláttam három bőröndömet Styles egy ismerősénél, aki a motort is eltette.

- Hova megyünk? Könyörgöm, szólalj már meg! Miért nem beszélsz hozzám? Naaaa, ne legyél már ilyen! Ennyire csúnya lennék? Hahóóó! Styles, még a nevedet sem tudom! Hallod?! Nem rabolhatsz csak úgy el! Nincs hozzá jogod, hogy elrabolj! - Körülbelül így hadartam, miközben egy magángép (!!!) felé mentünk, és abban a pillanatban elengedte a bőröndjét, a jobb kezét a derekamra helyezte, egy határozott mozdulattal magához húzott, majd megcsókolt.

Kitágult szemekkel bambultam az orcáját nézve. Pilláim lebegni kezdtek az érzéstől, miközben ajkaimat próbáltam úgy mozgatni, ahogy ő tette velem. Lassan csukódtak le szemhéjaim, Styles nyelvét éreztem meg ajkaimon, mire kissé tétovázva, de szétnyitottam őket. Nyelve egyből megtalálta az enyémet, lassú táncot kezdett vele járni. Az első gondolatom az volt, hogy valaki csilis hot-dogot evett. Ó, igen, ez csíp, de isteni finom. Majd veszek, ha a helyre értünk, ahova vinni akar. Az orromon vettem egy nagy levegőt, miközben nyelveinket össze akasztottam, és hagytam, had csússzon le a keze a fenekemre, de kénytelen voltam ellökni magamtól, mikor erősen belemarkolt.

Teljesen elpirulva sütöttem le a szememet, és vettem fel a földön heverő bőröndömet. Lopva a pilláim alól felpipiskéltem rá. Hű, a bal szemöldökét felvonta, a jobbat ráncolta, és értetlenkedve nézett rám. Megköszörültem a torkomat, majd úgy tettem, mint ha lenne a bakancsomon valami, így leguggoltam, hogy megtisztítsam a nagy semmit, ezzel legalább húzva az időt. Erősebben meghúztam a fűzőt, és a végét hagytam a "szartaposó" mellett csüngeni, ahogy anya szokta nevezni.

- Megyünk? - Suttogtam, majd erőt vettem magamon, hogy felálljak.

Vállat vont, majd karon ragadott, és húzott magával a hatalmas gép felé.

*

Semmit, ismétlem semmit nem értek. Egyszer bunkó, utána tök kedves, majd megcsókol, és megint bunkó. És egész út alatt! Hozzám sem szólt (mint mindig), rám sem nézett, vagy legalább is nem vettem észre. És továbbra sem tudom, hogy hova megyünk. Ez számít elrablásnak, nem?! Ennyi erővel simán felhívhatnám a rendőröket, hogy akaratom ellenére elraboltak, és ha nagyon akarnám, a molesztálást is bele tehetném, de nem tudtam, csak a hot-dog, és az ajkai aromájára gondolni, ami most már a kedvenc ízemmé vált. És ahogy a kezei megszorították a fenekemet, az... Nem! Nem játszunk ilyet. Jó, bevallom fantasztikus volt az a majd nem öt perc, és talán több is lehetne, ha nem rontotta volna el. Életem első csókja jobban nem is sikerülhetett volna. Bár ha reálisan akarok gondolkozni, elég béna lehettem. Az ajkaim nem követték a Punkomét, és kétszer ráharaptam nyelvére, ami szerintem kicsit vérzett is. De édes volt, és nem hagyta abba. Talán ha nem lököm el, még mindig ott álltunk volna a naplementében, egymás ajkait falva, egymást ölelve, akár csak egy hülye romantikus filmbe.

Szóval úgy döntöttem, hogy alszok egyet, és jól tettem, ugyan is mivel a felszállással késtünk egy órát, és kellett egy két órás kitérőt tennünk, eléggé elfáradtam az édes semmiben, de egyszer-kétszer felkeltem, és meglepődtem, mikor az Eiffel toronyt megláttam, de legnagyobb csalódásomra nem Párizsban álltunk meg, ha nem tovább mentünk. Felmerült bennem, hogy tényleg oda akart vinni, csak éppen eltévesztette a sofőr, de nem. Pedig jó lett volna ismét egy filmben szerepelni. Egy fiú, és egy lány aki teljesen odáig van a srácért, kettesben a szerelem városában, bla bla bla. Bár nem néz ki valami romantikus alkatnak, ahogy én sem vagyok az.

Lopva hátra pillantottam, hogy megcsodálhassam Párizs fényeiben. Ó, nagyon jól néz ki. Az ablakon át nézte a várost, fülében a fülhallgató, és hallottam, hogy Korn-t hallgat. A fények rávilágítottak tökéletes arcára, így hosszú, sűrű pillái árnyékot adtak orcájára. Fekete szerelésével beleolvadt a sötét háttérbe, így csak arcát csodálhattam meg, mint ha ez nem lett volna elég. Mosolyogtam, mikor kettőt pislogott, szempillái árny játékot adtak arcára. Halkan felnevettem, mikor orra hegyét mozgatni kezdte, majd idegesen megvakarta, végül hapcizott egyet. Felkapta a fejét a halk hangra, vagy csupán szeme sarkából megláthatott, hisz rám pillantott. Zöld írisze eltűnt, helyette fekete szemek maradtak, ami csillogott a mögötte lévő sötétben. Nagyot sóhajtottam, kicsatoltam az övemet, és átegyensúlyoztam, míg elé nem értem, és egy perc egymást bámulás múlva le nem ültem a hosszú, kényelmes székben elé török ülésben.

- Miért nem szólsz hozzám? - Hangom alig hallható volt.

Semleges arckifejezéssel tanulmányozta az arcomat, de nem hiszem, hogy kíváncsiságnál többet le tudott róla olvasni. Mint sok mindent, ezt sem tudom, hogy mennyi ideig bámultuk egymást, míg végül megszólalt.

- Nem volt mit mondanom.

- Én annyi mindent akartam neked mondani - Bár nem akartam érzelmi löttynek tűnni, még is kigördült egy kövér könnycsepp a szemeimből.

Fájdalmasan lehunyta szemeit, és úgy is maradtak. Nyugodt, egyenletes lélegzete tudatosította velem, hogy tényleg elaludt, így egy puszi után vissza szerencsétlenkedtem magam a helyemre, és hagytam, hogy a fejemben többször lejátszódjanak a szavai: "Nem volt mit mondanom..." És ez fáj a legjobban az egészben. Nem tudom, mit gondol.

Felesleges volt fent maradnom, a két stweardess is aludt az első ülésen, a Punkom is, és így én is eldöntöttem, hogy hagyom, hogy az álom tudatom alá juttasson.  Smaragdzöld szempárral, csilis hot-dog aromájú ajkakkal, nagy kezekkel, és mély, rekedtes szavakkal álmodtam, amiktől összefacsarodott a szívem.

*

A lehető leghülyébb, legkislányosabb vigyorral figyeltem az ablakon a tájat, a hatalmas, végtelen vizet, ami a szemem elé tárult. Muszáj voltam felnevetni, mikor megláttam egy hatalmas pálma fát, ami nem kicsit tűnt ki a többi közül. A Földközi tengerben rengetegen voltak, ami még a repülőből is jól látszott. A Masséna téren özönlöttek az emberek, a Place Rossetti fagylaltozó előtt hatalmas sor kígyózott. Hallottam a helyről, kilencven féle ízű fagyit lehet ott kapni. Hm, vajon van csilis hot-dogos? Biztos vennék. Visszatérve a városra; a tenger egész  nyolc kilóméter partját be lehetett látni a gépről, a víz zöld, és kék árnyalatainak a keveréke, ami az utóbbi pár nap óta a kedvenc színem, amióta leégett Mrs. Maddox háza a szomszédban.

Bekötöttem az övemet, mikor egy stewardess megkért minket rá, és szerencsére kidugult a fülem is, mikor szerencsésen landoltunk földet. Vigyorogva vettem le a kézi poggyászomat a felettem lévő fiókból, majd lelkesen siettem le a gépről, ahol a legnagyobb meglepetésünkre Kitty és Mark állt. Styles arcáról le tudtam végre olvasni valamit: ideges, csalódott, értetlen, és csodálkozott volt, ez azt is jelentette, hogy nem számított arra, hogy ők itt lesznek. Őszintén, én sem, és fogalmam sincs, hogy örüljek neki, vagy nem.

- Hát ti? - Mosolyogtam.

Mark szúrós szemekkel tartotta a szemkontaktust a Punkommal, míg Ő végül meg nem szakította, és nem karolta át a vállamat, úgy vezetett be a nagy épületbe, ahol megvártuk a bőröndjeinket. Udvarias volt, elvett tőlem egyet, így nekem csak egyet kellett vinnem, míg neki kettőt. Kittyék lemaradtak, és másik kocsival jönnek, vagy nem tudom, mi volt, mert nem kaptam választ a nem rég feltett kérdésemre. Csak annyira jöttem rá, hogy Nizzában vagyunk, Franciaország szélén, ami tök jó, hisz folyékonyan beszélem a nyelvet.

Egy Bmw x6-os várt ránk, Styles kinyitotta nekem az ajtót, miután betette a csomagtartóba a bőröndöket.

- Hotel Negresco - Felelte egyszerűen a sofőrnek, mire ő kedvesen mosolyogva bólintott.

- Az hol van? - Kérdeztem a Punkomra nézve.

- Nem messze. Minden szoba a tengerre néz. - Motyogta, mint ha nagy szivességet tett volna, hogy válaszolt.

- Miért vagy ilyen bunkó? - Mosolyogtam, majd oldalba böktem.

- Nem vagyok az a srác, akinek gondolsz, Gwendolyn - Mondta, és nekem a vigyorom szélesebb lett. - Az a csók semmit sem jelentett.

- Ó, szóval neked egy csók nem jelent semmit? És nem is tudom... egy taperolás sem?

- Gwen - Nyögte. - Nem szabadhatott volna hozzád szólnom.

- Miért? - Mosolyom egyből lefagyott az arcomról.

Egyszerűen vállat vont, majd egy féloldalas mosollyal rám mosolygott. Sokat gondolkoztam, míg rájöttem, miért nem szabadhatott volna hozzám szólnia, és elég sokat változott a véleményem a csókról, amit kaptam tőle...